Nyolcadik fejezet ~ Meg kell ismernem

Most hamarabb hoztam mert kiderült, hogy még is tudok lenni. És  kérlek szavazatok mert megint döntetlen.

Nyolcadik fejezet

Amy

(ZENE)

Viszont a sötétségben egy ismerős alakot pillantok meg. Közeledni akartam felé, de a fájdalomtól nem sikerült. Próbáltam haladni, de semmi eredmény. Ezt gondolom észrevette az alak és közeledett. Csak szép lassan jött. Mikor kiért a fénybe megláttam az arcát. Nem hittem a szememnek, hogy ott áll az… exem.

 - Jacques*! – kiáltottam. Ő viszont még mindig csak szép lassan közeledett. Engem már tényleg a sírás kerülgetett szerencsém, hogy nem vagyok egy síros fajta. Már ott ált mellettem én meg csak sajgó tekintettel néztem. Ő erre elmosolyodott. Rossz volt nézni, ahogy az exem azon mosolyog, hogy én szenvedek, és valószínűleg miatta. Megfogta az állam és a fejemet felemelte. Bele néztem a szép kék szemeibe, amik csak úgy csillogtak, de most nem éreztem azt a bizsergést, amit akkor.

 - Máskor jegyezd meg, engem senki sem dob, csak én! – most már tényleg kicsordult egy könny. Nem érdekelt, hogy ő ezt látja és élvezi nem tudtam mit tenni.

 - Jacques, kérlek, segíts. – mondtam elhaló hangon.

 - Ó, szegény, védtelen, pára. Szerintem nem ez a legalkalmasabb időpont segítségért könyörögni. – nézett rám pimaszul. Eddig nem ismertem ezt az oldalát és még abban sem voltam biztos, hogy ez tényleg Jacques. Tisztának tűnt, nem látszódott az rajta, hogy ivott. Nem hiszem, hogy részeg lett volna, de akkor is nem olyan volt, mint Jacques. Utána azt látom, hogy közeledik felém és egyre homályosul a kép és a végén minden eltűnt. Nem éreztem semmit csak sötétséget láttam.

Mara

Már másnap reggel volt. Mikor elmentem aludni akkor Amy még nem volt itthon. Jó hosszú sétára mehetett. Viszont itt volt a gond, hogy reggel se volt ott az ágya üres és a házban rajtam kívül senki. Elmentem zuhanyozni, de a telefonom csörgött ezért nem tudtam befejezni. Gyorsan megtörülköztem és kimentem.

 - Halló?- vettem fel.

 - Jó napot ön Mara Steef? – kérdezte egy mély hang.

 - Igen én vagyok.

 - És az ön rokona Amy Steef?

 - Igen, de mi történt rabolt vagy mi?! – kezdtem ideges lenni.

 - Ma hajnalban két fiatalúr behozta a St. Peter kórházba. Azt mondták egyedül találták az utcán és el volt ájulva. Egy golyót találtunk a felső karjában. Valószínűleg vérzés miatt elájult és ott hagyták.

 - Azonnal megyek! – kiáltottam kiakadva és lecsaptam a telefont. Gyorsan felöltöztem és indultam volna, amikor megláttam Amy telefonját. Az első szám, amit találtam hívtam.

 - Szia Amy miért hívsz? – szólt bele kedvesen, de én nem bírtam kinyögni egy szót sem. – Sajnálom, nem vehetlek, vissza a menedzserem nem engedi. – Itt rájöttem, hogy Taylorral beszélek.

 - Szia, Taylor. Én Mara vagyok Amy testvére. Azért hívlak, mert Amy kórházba került!

 - Hogy micsoda?! Mi? Hogy? Mi? Hogy került oda és miért?

 - Figyelj, mindent elmondok, de most gyere a St. Peter kórházba! – és lecsaptam, rohantam a kórházba és reménykedtem, hogy nincs semmi baja. Egy negyed órán belül ott is voltam és nem csak Taylor meg én…

Niall

 - Hogy micsoda?! Mi? Hogy? Mi? Hogy került oda és miért? – hallottam a nappaliból Taylor kiabálását.

 - Mi történ, hogy ekkora a hangzavar? – mentem be a kezemben egy zacskó chip-sel.

 - Amy kórházban van! – mondta. Meg ált a kezem a szám felé tartó útjában.

 - De hogyan? Hogy került oda? – tátottam el a szám.

 - Nem tudom azt mondta menjek a St. Peter kórházba és ott mindent elmondanak.

 - Megyek én is! – és a kabátom után nyúltam. Pár perc múlva már úton voltunk a kórházba. Taylor eszméletlenül vezetett már így is majdnem baleset bekeveredtünk, de a végén már oda értünk. Volt ott egy lány, aki hasonlított Amy-ra, de egyértelműen nem ő volt.

 - Szia, Taylor… – jött oda a lány, de nem tudta befejezni a mondatát, mert a mellettem álló lány bele szólt.

 - Bocs, most nincs időm atógrammot adni. – itt kicsit értetten képet vágott aztán mosolygott.

 - Jah. – nevetett. – Én vagyok Amy testvére.

 - O… akkor bocsi. De hol van Amy és mi van vele? – kérdezte Taylor.

 - A 93 –as kórteremben van. Nincs nagy baj az állapota stabil csak hát… életveszélyben van… Túl sok vért vesztett.

 - Mi? Mi, történt? – ijedtem meg.

 - Valaki meglőtte a felső karját. És én már adtam vért csak az nem elég és nagyon ritka vére van.

 - Milyen? – kérdezte Taylor.

 - „A” negatív. – nézett szomorúan. Jesszusom, nekem „A” negatív.

 - Nekem „A” negatív. – vágtam közbe.

 - Biztos vagy benne, hogy tényleg olyan? Mert akkor sürgősen szükség lenne rá.

 - Oké, akkor beszéljünk az orvossal és nézzük meg, hogy milyen állapotban van Amy. – mondta Taylor. Pár perc múlva már a kórterembe voltam. Amy csak feküdt ott csukott szemmel mozdulatlanul. A látványborzasztó volt, és elhatároztam magam: Hogy ha felébred, akkor minden féle képen meg kell ismernem őt jobban. Valahogy már így is kötődtem hozzá.

 - Elnézést, merre kell menni, hogy vért adhassunk? – kérdeztem az ott tevékenykedő nővértől.

 - Hívok egy orvost, oké? – én csak bólintottam. Egy fél óra után már le is adtam a vért. Viszont az volt a baj, hogy lehet, hogy nem lesz elég és mi Marával csak 3 nap után adhatunk újra vért. Remélem, felépül. Kicsit szétszórtan tértem vissza a kórterembe. Mara csak nézte Amy-t és a kezét fogta.

 - Hol van Taylor? – kérdeztem ugyan is nem láttam sehol.

 - Elment próbálni… és az a baj, hogy nekem is mennem kell dolgozni.

 - Nyugi én itt maradok vele. – Ő erre csak bólintott és már pakolt is össze. Megértem sok dolga lehet menedzserként. Én leültem egy székre és csak Amy –t néztem. Próbáltam bele képzelni magam a helyzetébe. Egy örült fenyegeti emiatt a legjobb barátnőjétől is el kell válnia, felforgatják a házát, Taylor stúdióját és emiatt kirúgják. Vissza kell mennie Párizsba és elölről kell kezdenie a főiskolát. És most ez. Valaki lelövi – valószínűleg az a fenyegető, akiről még mindig nem tudjuk, miért fenyegeti – és csak úgy ott marad és hagyja, hogy elvérezzen. Aki ezt teszi, nem lehet normális ember. Amy megérdemli, hogy normálisan viselkedjenek vele, hisz ő senkinek sem ártott semmit. Legalább is én nem tudok róla ilyen dolgokat meg azért Taylor –ban lehet bízni. Kedves, de még is fura. Harry szerencsés. Amy felé hajoltam és beszélni kezdtem.

 - Légy erős Amy! Tudom, hogy sikerülni fog neked! – és még egy kisebb könnycsepp is ki csordult a szememen, ami Amy nyakára esett. Fordultam volna meg mikor az előbb emlegetett személy mocorogni kezd. Amy felébredt…